A kökörcsinek, mint a szellemek
lilán és jégfehéren
lépkednek át az őszi réten.
A fűből karcsún kinyílva
hűs szirmuk , mint kigyúlna
az égen itt lent féllábra állva
egy-egy sünhátú zsombékhátra,
fáznak a tehenek között,
akik észre sem veszik,
csak fújtatva épp körüllegelik,
pedig a szarvuk, amint lehajolnak,
mint ciklámen-gyertyák ragyognak…
S tegnap a lángjukat szobámba hozta,
a verseink közé egy anyóka.
Azóta köztük félve járok,
mert a könyvtár nem hazájuk!
De ők csak egyre mosolyogtak
és reggelre az üvegpartú váza
hajnali október-tavába
mégegyszer némán megfürödve,
eltűntek s kint a szilvás réten
lilán és jégfehéren
lépkedtek a kökörcsinek
s mint könyvekből a legszebb versszakok,
szép szirmuk onnan is felém ragyog.
Forrás: Surányi György: Lyra florae – A növények örök himnusza. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.