Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszi
erdőn; immár te is megjelentél, mint
legidősebb testvér koratavasztól változó
testvéreid táborából! A telet, a mosolygó
öregséget hirdeti jöttöd, s lám, mégis oly
kecses-kedves vagy, mint a formáit
mutogató érett asszony, ki érzi: ő is
a szépség élő gyermeke még!
Így ajnározlak körül; így udvarolok
néked, lásd, mint a késő ősz
legszebb mosolyának! – Játékos képzeletünket
derítő formád, egymásbanőtt kalapod alatti
bágyadt-fehér arcod, lelkünket-testünket
gyullasztja meg
s így hahotázik előre: mily ropogós, pompás
pörkölt s még nyelvünket-csettintőbb rántott
gomba lesz belőle!
Mily furcsa s különös, hogy így elmélkedett
rólad a hajrázó képzelet akkor, mikor
megpillantott és ámulatba esett; hogy mint
futsz fel a földről a fák tönkjére, derekára s oly
szent szeszéllyel cserélgeted kékbe-lilába-szürkébe
szaladó színeid, mint az opál, mely a föld
mélységes méhéből szívta be szépségének
folyton változó, ékes csillogását!
Forrás: Surányi György: Lyra florae – A növények örök himnusza. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.